Tizenkettő
TIZENHARMADIK ÜLÉS
November 24.
A legutolsó ülés óta eltelt idő: 5 hét
Előzmények
Egy órával ezelőtt – ezt a jegyzőkönyvet közvetlenül a pácienssel való találkozás után diktálom – dr. Heyworth felhívott, és megerősítette, hogy a páciens felesége épségben megérkezett az irodájába. Dr. H. megvizsgálta, enyhe nyugtatót adott be neki, és a feleségére bízta, hogy elhelyezze őt Gramercy parkbeli otthonukban.
Anna hajnali négy körül – röviddel azután, hogy a páciens gyilkossági kísérletet követett el ellene – az egyik szomszéd otthonából már maga is felhívott, hogy tudassa velem: jól van. Természetesen telefonon keresztül is rendkívül zaklatottnak tűnt, de ahhoz eléggé magánál volt, hogy beszámoljon az eset részleteiről. Beszélgetésünk során a kimerültségből adódó beletörődés pillanatában végre hajlandó volt meglátni a rációt érvelésemben, hogy a férjének szakszerű ellátásra és kezelésre van szüksége.
A. Előzetes várakozások
Rendkívül bizonytalanok. A páciens előzetes bejelentés nélkül jelent meg az ajtómban reggel 7:30-kor. A múlt éjszaka eseményei után számítottam rá, hogy újra látni fogom, de arra nem, hogy önszántából jön el hozzám. Várakozásaim: nagyfokú feszültség, pszichotikus viselkedés, esetleges erőszakos fellépés.
Meglepően hasonló a legelső találkozásunkhoz: formális, száraz, tartózkodó – legalábbis eleinte. A páciens fáradtnak tűnt, és nyilvánvalóan súlyos stresszhatás alatt állt, de meglehetősen jól türtőztette magát. Megjelenése szokatlan volt. Sötét öltönyt viselt, fehér inget és nyakkendőt, de mintha valamilyen más, vaskos ruházatot is rejtegetett volna alatta. Nem szolgált semmilyen magyarázattal, és nekem sem sikerült előállnom ilyesmivel.
Viselkedése kezdetben megtévesztően nyugodt és racionális volt, ám az ülés előrehaladtával egyre zsarnokibbá és ellenségesebbé vált. Mindvégig kerülte a szemkontaktust, kezét pedig nem egy alkalommal a fülére tapasztotta, mintegy jelezve, hogy nem kívánja hallani a mondandómat. Még azzal is megvádolt, hogy akarata ellenére próbálom hipnotizálni. Az ellenérveket tekintve alacsony a tűréshatára. Amikor bármilyen módon ellentmondtam neki, vagy szembehelyezkedtem vele, kiabálni kezdett, igyekezett megakadályozni, hogy beszéljek, és azzal fenyegetőzött, hogy elmegy. Számos paranoid viselkedésmintát figyeltem meg rajta: állandóan mozgásban volt, és folyamatosan a háta mögé tekintgetett, valamint ragaszkodott hozzá, hogy bezárjuk a dolgozószoba ajtaját (majd néhány percenként felállt, hogy megnézze, zárva van-e még). Rögeszmés tévképzetek és üldözési mánia. Az ülés végére levertté vált, megközelíthetetlenné – mondhatni, megőrült.
C. Fő csapásirányok és terápiás beavatkozások
Tettetve, hogy mit sem tudok az előző éjszaka eseményeiről, megkérdeztem a pácienst, miért jött el hozzám. Azzal kezdte, hogy az utóbbi időben szorongások és depressziós rohamok gyötörték, aztán dühös hangvétellel kijelentette, hogy szívesebben venné, ha „nem jönnék össze” a feleségével a háta mögött, mivel az asszony rendkívül „könnyen befolyásolható”. Később beismerte, hogy azért jött el hozzám, mert attól tart, hogy Anna élete veszélyben lehet. „Valaki” előző éjjel „pszichikai támadást” intézett a házuk ellen, hogy megpróbálja Annán keresztül megszerezni „a kristályt”. Amikor megkértem, hogy magyarázza el, mire gondol, felállt a székéből, és az ablakhoz lépett, hátat fordítva nekem.
Hosszú hallgatás után ötletszerű, zavaros beszámolót tartott „spirituális átalakulásáról”, amely gyakorlatilag megfeleltethető a Magmel-mítoszon alapuló téveszmés elidegenedésnek. A páciens úgy véli, hogy okkal bízták rá a kristályt. A „világegyetem védelmezőjének” nevezték ki, akinek „a Fény őrzőjeként” megszentelt kötelessége, hogy megóvja az emberiséget önmaga elpusztításától, és a világ újabb, talán soha véget nem érő sötétségbe taszításától századunk utolsó évtizedeiben.
E vészjósló beszámoló után – melynek során több ízben is „a Kendal”-ként utalt magára – a páciens figyelme lankadni kezdett. Odament az ajtóhoz, hogy megvizsgálja, majd hirtelen megfordult, és emelt hangon így szólt:
– Persze maga úgy gondolja, hogy ezt az egészet csak kitaláltam, igaz! Hogy a kristályt a maga olcsó üvegcsillárjából loptam el! Őrültnek tart! Mindig is őrültnek tartott! Csak eleinte hazudott róla! Hazudott és hazudott!
A magas fokú feszültség ellenére alkalmasnak ítéltem a pillanatot, hogy megosszam a pácienssel a fülöp-szigeteki anyagot, és szembesítsem szalagra rögzített vallomásával (harmadik ülés) egy – most már meggyőződésem, hogy – valóban megtörtént gyilkossággal kapcsolatban. Fennállt a kockázata annak, hogy a páciens hevesen fog reagálni, de úgy éreztem, biztosítanom kell számára a lehetőséget, hogy átéljen valamilyen szintű katarzist. Mielőtt lejátszottam volna a kazettát, elmagyaráztam neki, hogy azért cenzúráztam első hipnotikus regressziója felvételeit, és azért alkalmaztam amnéziás szuggesztiót, mert úgy véltem, hogy abban a fázisban még nem áll készen az anyag befogadására. Ezt nem kommentálta.
Némán hallgatta végig a felvételt, háttal ülve nekem, így nem láthattam a reakcióit. Amikor a kazetta véget ért, megrázta a fejét, és halkan így szólt:
– Nem öltem meg Missyt. Miért akartam volna megölni? A barátom volt, az egyetlen barátom odaát: szerettem őt! Maga az elképzelés is abszurd, hogy valaha ártottam volna neki. Persze értem, hogy maga miért gondolhatta másképp. De nem, ez semmit sem jelent. Csak képzelgés. Hogy mást ne mondjak, Missy él. Mondtam már magának: férjhez ment, és Londonba költözött. Mi több, ezt be is tudom bizonyítani.
Vakmerő, technikás védekezés volt, amelyet a páciens – aki még „téves értelmezésemmel” szemben is meglehetősen toleránsnak mutatta magát – nyugodtan és ésszerűen adott elő. Ám amikor nem adtam jelét, hogy megváltozott volna a véleményem, vagy az ő nézőpontjából kezdeném szemlélni a történetet, viselkedése agresszívvé és fenyegetővé vált. Megvádolt, hogy „gyilkosnak akarom” tartani.
Ekkor álltam elő az indíték kérdésével. Nem említettem, hogy a hipnotikus terápia során (korábbi üléseink alkalmával, anélkül, hogy tudott volna róla) azóta több ízben visszavittem gyermekkorának érintett szakaszába abban a reményben, hogy többet tudhatok meg Missyvel való kapcsolatáról, és hogy a tudatalattija minden alkalommal sikeresen blokkolta a kérdéseimet. Viszont hangsúlyoztam, mennyire fontos – ha bármilyen valós és tartós eredményt akar elérni e traumatikus emlék felszabadításával –, hogy megpróbáljuk kideríteni, miért ölte meg a lányt.
A páciens meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az inge legfelső gombját; ezáltal a nyaka alatt láthatóvá vált valami, ami leginkább szürke overallra emlékeztetett. Elkezdett előre-hátra hintázni a székén. Aztán hirtelen felpattant, dühtől reszketve, karjait lóbálva, és azt ordítva, hogy az egész érdektelen, és hogy sohasem fogok indítékot találni, mert „eleve nem ölte meg Missyt”. Itt vigyázva, hogy ne mondjak ellent neki, felvetettem, hogy a kérdés rendezésének egyetlen módja – most, hogy már ismeri a történetet – az lenne, ha hipnózisban visszatérnénk az esethez, és megpróbálnánk kideríteni, mi történt valójában.
Egy pillanatra az volt a benyomásom, hogy a páciens rám fog támadni. Ehelyett egyszerűen sztrájkolni kezdett. Kezét a fülére tapasztotta, és kijelentette, hogy nem beszél velem, és nem hallgat engem tovább, mert „gonosz manipulátor” vagyok, aki át akarja venni az irányítást a tudata fölött.
A holtpont ellenére úgy döntöttem, hogy megosztom a pácienssel az esetével kapcsolatos nézeteimet. Először él kellett vele fogadtatnom a tényt, hogy a bűn, amelyet régóta „magával hordoz” – és amelyről mindig is tudtam, hogy bűntudata központi eleme, valamint feleségével szemben táplált ellenséges érzelmeinek forrása – nem egy újabb dramatizált reinkarnációs fantázia a mitikus múltból, hanem valós, traumatikus esemény a saját gyermekkorából.
Azzal kezdtem, hogy elmagyaráztam a páciensnek: az intenzív preadoleszcens szexuális viselkedés jellemzően patológiás – általában az abnormális ösztönelemek miatt. Ám az ő esetében valószínűbb, hogy a koraérettség a szokatlan körülményekből fakadt (vagyis abból, hogy hosszú időszakokra magára hagyták egy szexuálisan érett, bennszülött lánnyal egy „trópusi paradicsomban”). A nyolc– és tízéves kor közti látens szakasz, amelyet Freud aszexuálisként aposztrofált, pszichológiailag elengedhetetlen, mivel ebben a szakaszban szerezzük életünk első barátait. Ez az a szakasz, amikor önmagunkon és a családon kívül valaki más is fontossá válik számunkra; amikor sarjadó ártatlanságunkban először tesszük ki magunkat a szeretet szeszélyes viharainak. Felvetettem, hogy ezen a területen találhatunk valamiféle indítékot – ami feltehetőleg csalódásból, esetleg veszteség – vagy becsapottságérzésből fakad – Missy megölésére.
A páciens keze továbbra is a fülére tapasztva. Semmi jelét nem adta, hogy figyelne arra, amit mondok. Ennek ellenére folytattam:
Amikor először alkalmaztunk regressziót, felfedte, hogy kilencévesen gyilkosságot követett el, de nem hagyta, hogy kiderítsem, miért. Az ezt követő hipnotikus ülések során minden próbálkozásomat visszaverte, hogy tudattalanjában kutakodjak. Ugyanakkor a hipnózis kihívására számos részletesen kidolgozott fantáziával reagált – mondhatni, egész eszmerendszerrel (egybefonva mítoszt, történelmet és a való világot) –, de nem azért, hogy valamilyen rég elveszett, Grál-szerű talizmánt kutasson fel – a kristály nyilvánvalóan a transzcendencia szimbóluma –, hanem azért, hogy egy elfogadható történetet alkosson, amely megmagyarázná a lány meggyilkolását, és talán felmentené a felelősség alól. Magmel történetével sikerrel járt: Missyre szeretett húga szerepét osztotta, akit kényszerűségből pusztított el. A páciens saját hibájából – amelyet azonban jóhiszeműen követett el – a lány halálos beteg lett: a pestis annyira elemészti, hogy a páciens jogosultnak érzi magát, hogy végrehajtsa a kegyelemdöfést, amely így a szeretet kifejeződésévé válik.
A páciens kezdett felfigyelni. Elmagyaráztam neki, hogy akkortájt, amikor elkezdte a terápiát, azáltal sikerült áthelyeznie és externalizálnia mérhetetlen bűntudata terhét, hogy gyújtópontjába a kutyák meggyilkolását állította. Habár akkor még nem tudta, miért ölte meg őket, később, amikor az indíték újra felbukkant mint a Magmel-regresszió újrajátszásának kényszere, ez a magyarázat nem csupán kielégítette: szó szerint igaznak vette. A figyelem sikeresen elterelődött a valódi indítékról: arról, hogy el akarja pusztítani a feleségét.
Amint feltárult előtte Magmel története, amely eleinte a saját életének belső metaforája volt, és amelyet már jó ideje hurcolt magával a tudatalattijában (ld. álmok, víziók, hallucinációk), azonnal új és egyetlen „igazsággá” vált. Ám a valódi konfliktus, amely még mindig nem oldódott fel, tovább fekélyesedik a felszín alatt.
Tudattalan célja mindig is az volt, hogy meggyilkolja Annát – semmi kétség, ugyanabból az okból, amiért Missyt megölte. Amikor végül megkísérelte a gyilkosságot, elméje egy részében még mindig a Magmel-történet utolsó jelenetét játszotta újra, amelyet a saját környezetéből „kölcsönvett” részletekkel ruházott fel: ilyen pl. a Kendal háza, amely a völgyre néz (Croton Mill); az őrtorony (kupola); a toronyszoba (padlás); a félhold alakú vészharang (szélkakas) stb. Olyan, mintha Magmelt végeredményben éppen erre a célra hozták volna létre. A mítosz és a valóság végre egyesül. „Ők” támadták meg a házat. Meg kellett mentenie Annát: „véget vetnie a szenvedésének”.
De miért?
A páciens ezen a ponton felállt a székéből.
A páciens rendkívül feldúltan, kitartóan tagadta, hogy valaha is megpróbálta volna megölni a feleségét. Tudni akarta, hol van az asszony, mert „meg akarja neki magyarázni a dolgokat”. Figyelmeztettem, hogy az előző éjjel történtek büntetőjogi kategóriába esnek, és sürgettem, hogy utaltassa be magát önkéntesen kórházi kezelésre. Ismét felemelte a hangját. Kijelentette, befogja bizonyítani, hogy Missy életben van, és akkor el kell majd ismernem, hogy „ártatlan és teljesen normális”. Az úgynevezett bizonyíték Bedfordban van; a páciens ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen érte, és visszatérjen vele. Mivel nem állt módomban akarata ellenére az otthonomban tartani, beleegyeztem, és felvetettem, hogy visszahozhatná a hiányzó kristályfüggőt is, amelyet a hallban lógó csillárból tulajdonított el.
Délután x órai időpontban állapodtunk meg.
F. Utólagos megjegyzések
A páciens felesége 11-re érkezik hozzám a kitöltött kérelmező űrlappal. Heyworth, mint a páciens háziorvosa, beleegyezett, hogy ő legyen a másik aláíró a 2PC formanyomtatványon.